A Dombos eredete

Nálam gyűltünk össze, hosszas előkészítést követően. Horváth Laci fehér Honda városi terepjárójával érkezett. Mindig Hondái voltak, ez a negyedik. Gyurit könnyebb volt beszervezni, mert annak ellenére, hogy valami egyetemi tanársegédi állása van az ELTÉ-n, mindig itthon van. Virág a tengerről jött, barna volt. Egy fejjel alacsonyabb nálam, mégis felülről néz rám. A korábbi kövérsége masszív, arányos testté fejlődött az utóbbi években és látszott, hogy jól érzi magát a bőrében. Az új teraszomon fogadtam őket, amit a saját kezemmel építettem. Laci először látta az ácsmunkáimat és a rusztikusan fugázott téglafalaimat. Előadtam a new york-i indusztriális épületek lakótérré alakítását jellemző loft stílus iránti vonzódásomat, közben kraft sört és hajdújárási könnyű bort szolgáltam fel. A társaságból csak én dohányzom, így rágyújtottam, majd, miután helyet foglaltunk, elkezdtem.

– A Dombos eredetéről szeretném veletek ismertetni az álláspontomat. Az én véleményem nem kötelező rátok nézve, azt gondoltok, amit akartok. Szerintem a Dombost én találtam ki. Az biztos, hogy túlnőtt azon a szón, amit egyszer, régen leírtam, közülünk elsőként. Erre bizonyítékom is van. Nyomtatásban először az 1995. évi KMV díjnyertes írásait közlő Képes Ifjúságban jelent meg.

Az asztalra tettem az újságot.

– Jó, de ennek semmi köze semmihez – mondta Gyuri.

– Várjunk, mit szeretnél mondani? – kérdezte a bátyja.

Mi hárman, a Virág, a Gyurka, vagyis köztünk: Kishorvi, meg én, az Öccs Frakció tagjai vagyunk. Az én bátyám egy évvel idősebb a Lacinál, ők ketten meg 4-5 évvel idősebbek nálam. Egy utcában éltünk, miután mi elköltöztünk a társasházból, ahol felnőttem. Apám az iskolán keresztül jutott hozzá a tanítói lakáshoz, ahol addig a Horváthék éltek. Abba a házba költöztünk, ahol ők felnőttek. Míg ők egy újan épített, menő ikerházban rendezkedtek be, mi egy szegényes helyre kerültünk. Igaz, addig szűken voltunk, és az udvar új dimenziókat nyitott az életünkben, de a lakóhelyváltásnak nem gyakorlati okai voltak. Apám szenvedett attól, hogy anyám gyárának az épületében élünk, úgy érezte, hogy nem igazi férfi, ha nem szerez házat. Anyámat úgy tudta rávenni arra, hogy otthagyja a háromszobás, első emeleti lakást, hogy a tanítói lakás kertje az ő szülői házának, a főutcán álló impozáns Jáni-háznak a kertjével futott össze. Ezen kívül anyám, aki a téglagyárban felelős beosztást töltött be, még a beköltözésünk előtt téglát, homokot és más építőanyagokat halmozott fel az udvarban. Közben a háború elért bennünket is, és egyre nyomorúságosabban lehetett megélni. Nem tudták kivitelezni a nagyobb átalakításokat, a blokk téglák porlani kezdtek, a homokkupacban a műanyag indiánjaim helyét átvette a macskaszar, a ház pedig lassan megadta magát. A vízvezeték-csövek megrepedtek a falban és nyálkás salétrom képződött pont apám feje fölött. Anyám élete végéig kétségbeesetten próbált valamit megvalósítani a házban rejlő lehetőségekből, de közben kiszáradtak a terasznak mesebeli külsőt kölcsönző futórózsák, hullámosra és kaotikusra rakta le a csempét a mester, felfalták a csigák a répaültetvényét. Az új barátaimmal a bátyám hozott össze, a szövetségünk pedig nem az idősebb testvéreink ellen, hanem inkább a köztünk lévő összetartozás erősítése felé irányult.

– Mint tudjuk, a Dombos egy márkanév lett. Én nem is azt mondom, hogy miattam van ez. Egy irodalomban új utakat és kapcsolódási pontokat kereső fiatal szerzőt látok, aki intenciózusan egy Macondo allúzióval határolja be az univerzumát. Nézzétek csak meg a szövegeket, láthatjátok, hogy mindig kitörök a nyelvi keretből, váltogatom a regisztereket, következetesen nem vagyok következetes. Viszont az, hogy a Dombos szóból, ebből a Kishegyes szinonímából legenda lett, az nem nekem, hanem főleg a Virágnak köszönhető. A dombosi diskurzus kitalálása, az önmagukban értéktelen egotrippek szerkezetté formálása indította el azt a működőképes párbeszédet, ami aztán kiterjedt a fesztivállá, majd egy életérzéssé.

Természetesen Gyuri szólal meg először.

– A Dombos Discourse a Papp Pé találmánya. A mi könyvünknek meg nem sok köze van ahhoz, hogy a bátyám koncertszervező és kitalálta a fesztivált. És nem vagyok biztos benne, hogy ki talált ki mit, voltak akkor a Táltosok[1], meg a Nyárfás[2], mindenki össze-vissza írkált.

Gyuri, azaz Szerbhorváth György és az én alkotói világom teljesen különbözik. Ez a Dombosi történetek[3] lényege, három teljesen különböző irodalmról tartott elképzelés egy közös szóval összekötve. Gyuri urbánus, önreflexív, vicces prózát írt, melyben a többrétegű interpretációs horizont jelenti a legfőbb élvezetet. Virág markáns posztmodern, abszurd minimalista stílust fejlesztett ki. A könyvünk nagyon szórakoztató volt és színfoltot jelentett a kilencvenes évek önmagába forduló, marakodó, számonkérő vajdasági magyar irodalmában. Amikor Horváth Laci, akkor már mint Lajkó Félix és a Boban Marković rezesbanda menedzsere, budapesti szervezői kapacitásait honosítva megszervezte az első Dombos Festet, ezt, a mi kötetünk által teremtett varázsvilágot népesítette be.

– Most hozzád fordulok Virág – fordultam Virághoz. – Te vagy a dombosi hagyaték kezelője. Jól végzed ezt a munkát, mindig hozzáépítesz a hagyományhoz és új élettel töltöd meg a fogalmat. Egyetértek veled abban, mert biztos vagyok benne, hogy ezt gondolod, hogy ami régen volt, az elmúlt, sőt, nem az a fontos, hogy mikor jelent meg először nyomtatásban, hanem az, hogy most ki ír igazi dombosi irodalmat. Csak azt szeretném mondani, hogy minden egyes alkalommal, amikor valami újabb dolgot Dombosnak neveznek el, az olyan nekem, mintha egy kis darabot kiszakítanának belőlem. Mert soha nem fogják tudni, hogy valami közük van hozzám.

Először Dombosnak nevezték el a helyi kábeltévét, aztán felvette a Dombos nevet a kamarazenekar, a helyi kraft sör, a Dombosihoz címzett vendéglő, így nevezték el a parkot, és az idén átkeresztelték az iskolát is Dombosi Kísérleti Általános Iskolára a korábbi Ady Endre helyett.

– És mit szeretnél? – kérdezte Virág. – Fizessen mindenki jogdíjat, ha kiejti a száján azt, hogy Dombos?

Végre eljött az én pillanatom. Annyi éven át elfojtott keserűségem, kisebbrendűségi érzésem, csalódottságom, mérgem, most megváltást nyert.

– Nem – mondtam. – Azt szeretném, hogy a dombos a folklór része legyen. Hogy az is természetességgel használja, akinek fogalma sincs arról, hogy mi írtunk egy könyvet régen. Hogy ne legyen az enyém, de a tiéd se, meg a Kishorvié se.

A terem kihűlt körülöttünk. Még nem is szürkül, de a félig nyitott, szárnyas ablakon át a hajnal

kakukkfűszagú, üde leheletét érezzük.

– Ez a beszélgetés soha nem történt meg – mondta Laci, vagyis Nagyhorvi, és összekoccintottuk a poharainkat.

[1] Táltos: művészeti folyóirat Kishegyesen, a kilencvenes évek közepén

[2] Sáfrány Attila (a Táltos társszerkesztője a bátyámmal) vezetéknevének anagrammája, ugyanakkor a tágabb dombosi diskurzusban Topolya.

[3] Dombosi történetek – Aaron Blumm – Szerbhorváth György – Mirnics Gyula. Symposion, Újvidék, 1998.